Akad Európában egy tó, amely egészen egyedülálló módon, télen sem fagy be, legyen bármilyen hideg. Ezáltal számos költöző madárnak ad otthont, akiknek így kisebb távolságot kell megtenniük téli és nyári lakhelyük között. Ám nem mindig volt ez így. A tó egy közeli erőműnek köszönheti különleges tulajdonságát. Az itt lejátszódó jelenségek kiválóan modellezik számunkra, miként forgathatja fel a globális felmelegedés a madarak vándorlási szokásait, és ezzel együtt a földi ökoszisztémák szerkezetét. Nyár végén a madarak nagy többsége arra készül, hogy útnak induljon. Csapatokba gyűlnek, és gyakorló repüléseket folytatnak, hogy megtanuljanak együtt mozogni. Azok a madarak szerencsés helyzetben vannak, akik tavasszal úgy döntöttek, nem repülnek tovább a Balti-tengerig, inkább itt maradnak. Nekik jóval rövidebb távot kell most megtenniük. Bár, ami azt illeti, a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem is kelnének útra. Mi értelme megerőltetni a szárnyukat a jéghideg szélben, miközben életük kockáztatása árán keresnek új szállást? A madarak a tápálék bősége és a víz hőmérséklete alapján választják ki a számukra megfelelő téli lakóhelyet. A hattyúk, tőkés récék, kercerécék és bukók már meghozták döntésüket: ők itt maradnak, az erőmű által létrehozott téli menedék környékén. A szárcsák sem utaznak tovább. A most itt élő példányok még tudnak repülni, ám a következő nemzedékek fokozatosan elvesztik ezt a képességüket a mellizmok sorvadása révén. Nem kell sok idő, és a tavat benépesítő szárcsák csatlakoznak a röpképtelen madarak táborához. A tó lakói természetesen mit sem tudnak arról, hogy nem a természet ereje, hanem az emberi tevékenység hozta létre e különleges ökoszisztéma jelenleg fennálló, törékeny egyensúlyát. A jelenkor azonban egyre-másra azt igazolja, hogy az ember nem bánik felelősségteljesen a bolygónkon lakó fajokkal. Jobban bele kellene gondolnunk, milyen drámai és visszafordíthatatlan módon változtatja meg tevékenységünk az élővilágot.